Az a kérdés,hogy hogyan éltem meg a digitális oktatást? Hát nem is tudom. Nem éltem meg sehogyan sem, mert az élet megállt. Sok diáktársammal együtt, őszintén megvallva én is élveztem az elején ezt a helyzetet. Nem kellett korán kelni, nem kellett aggódni a dolgozatok miatt, sok szabadidőm volt, azt csináltam, amit akartam, otthon lehettem a kis kutyáimmal. De egy idő után nem elégettem meg a kis szőrpamacsok társaságával. Új hobbikba kezdtem, festettem, idegen nyelveket tanultam, de nem akármiket,a koreai és az orosz alapjait vettem át. Volt rá bőven időm… De ahogyan fogytak el a vásznak, úgy fogyott el a motivációm. Kezdtem rájönni,hogy nem is olyan jó ennyire “önállónak” lenni. Pár hét múlva az iskola hiányának boldogság-rózsaszín felhője kezdett egy komor, szürke,unalmas viharfelhővé alakulni. “Férfiasan” bevallom, hogy hiányozni kezdett az iskola, a bolond osztálytársak, a velük átélt
vicces pillanatok. Jó volt végre visszatérni. Örökké valóságnak tűnt a magány. Most már csak azért imádkozom, hogy ne kerüljünk megint egy nincstelen burokba. Vigyázzunk magunkra!