A szobaurak merő undorral csodálták Gregor már-már élettelen hosszúkás testét. Az egyikőjük, akire a többi kettő vezetőként tekintett, kérdőn nézett Gregor édesapjára.
-Miféle undorító élőlény garázdálkodik ebben a lakásban? – hangjában egyszerre lehetett érezni a düh és a félelem keverékét.
-Ha ad egy kis időt, mindent meg tudok magyarázni… – felelte az édesapa elhaló hangon. A szobaurak összenéztek, és mint kíváncsi gyermekek körbevették a félig megterített asztalt és türelmetlenül várták a magyarázatot. Az édesapa összeszedte minden erejét és belekezdett a történetbe. A legelejétől kezdte, hogy miként találtak rá egyik reggelen Gregorra, illetve a rejtegetése valódi okát is felfedte az urak előtt. Ugyanis félt, ha most nem lesz őszinte és később kitudódik az igazság, sok pénzt veszíthet, ha az urak beperelik őket. Mert bizony perelhettek volna, hiszen Gregor viselkedése szinte kiszámíthatatlan volt, a család veszélyeztette ezeknek az embereknek a drága életét.
A mese végén az urak zavaros tekintettel bámultak maguk elé, mígnem a csapat vezére megszólalt:
– Nos, tisztelt Samsa úr, én nem hiszek eme mesének. Miként változhatna egy ember bogárrá? Ez egyszerűen képtelenség. Majd sértődött hangon így folytatta: – Úgy érezzük bolondoknak néz bennünket!
Az édesapa tiltakozni akart, de mintha meg sem hallották volna a szavait.
-Ha nem tünteti el ezt az ocsmány teremtményt a lakásból, felmondjuk a szerződést, és egy centet sem fizetünk az itt töltött hónapokért!
Ezzel fölálltak és elhagyták a szobát. Az édesanya sírógörcsben tört ki, Grete lerogyott melléje és együtt itatták az egereket. Apjuk csak meredt maga elé, és látszólag megfontolta Gregor eltávolítását.
Gregor ezalatt a fal szegletébe húzódva próbált meg elrejtőzni, mivel testét igen nehezen tudta csak mozgatni az eddig szerzett sebek és étvágytalansága miatt, de most belátta, hogy nincs keresnivalója az emberek között. Igen, az emberek között. Ő már nem ember, és ezt ő is kezdte belátni. Gondolkodása és észjárása a helyén volt, így fel tudta mérni a helyzetet, ha ő nem megy el, akkor az urak fognak, és akkor nem lesz miből fenntartani a lakást, szülei és testvére nem jutnak majd elegendő elemózsiához, és ami a legborzalmasabb, ez mind miatta fog bekövetkezni. Őmiatta aki undorító csúszómászóként tengeti mindennapjait, és csak teher a család számára.
A nappaliban elhallgatott a két nő, mind a hárman körülülték a megviselt dohányzóasztalt és csak meredtek maguk elé. Az apa, amikor már megunta a csendet, a következőképpen törte meg azt:
-Ha Gregornak mennie kell, akkor mennie kell, nem tarthatjuk tovább el ezt a bogárfajzatot. Egész nap csak fel-alá futkos a szobájában, miközben mi az igát húzzuk és beleszakadunk a munkába.
Grete undorral nézett apjára, bár legbelül ő is érezte, ez így nem mehet tovább.
Az anya nem szólt semmit, világéletében az apa döntött, és hiába is ellenkezne, jól tudta, hogy most is az övé lesz az utolsó szó. Az apa felállt, végigsimított viseltes ingjén, és elindult a háló felé. Egyenes tartása és szigorú elszánt tekintete mögött mérhetetlen szomorúság és bűntudat rejtőzött. Képes lenne-e kidobni egyetlen fiát, csak mert az bogárrá változott? Csak hogy tudja fizetni a halmozódó számlákat? Ezek a szívszorító kérdések megválaszolhatatlansága közepette jött álom szemére. Grete a nappaliban maradt vigasztalni elkeseredett édesanyját, de a helyzet reménytelensége őrá is átszivárgott.
Gregor hajnalban határozta el magát, hogy elhagyja szülőházát. Véget akart vetni családja szenvedésének, de a félelem nem hagyta nyugodni. Miként fog megélni a vadvilágban? Válasz sehonnan sem érkezett.
Reggel Grete rituálészerűen lépett be Gregor szobájába és nyitotta ki az ablakot, azonban ma nem takarított, csak kiviharzott a szobából. Tudta, ha benn marad, elsírja magát, azt meg nem tehette, mert édesanyja így is az összeomlás szélén állt, nem hiányzott a felesleges dráma számára.
Gregor egész éjjel nem aludt. Hajnali elhatározása egyre csak erősödött benne. A nyitott ablak láttán végleg elszánta magát. – Akkor ma megteszem. – mondta magának, azonban száját csak állatias vinnyogás hagyta el. Odakúszott az ablakhoz, felmászott a széken és kikémlelt. Az eresz végigfutott a ház oldalán, tapadós lábacskáival könnyedén lejuthatna rajta. A ház amúgy is erdő közelében épült, ha gyorsan szedi lábacskáit könnyedén áttérhet a senki földjére. Azonban most még nem tehette ezt meg. Hiszen az egész család, sőt az urak is otthon voltak. Majd ha elmentek.
Samsáék ezen a napon korábban indultak el a megszokottnál. Egyikük sem akart találkozni a szobaurakkal. Végleges döntésüket még nem hozták meg, és addig igyekeztek őket elkerülni, ahogy csak tudták.
A szobaurak 11 felé fogyasztották el reggelijüket és utána együtt távoztak. Gregor az ajtó csukódása után nekiveselkedett az útnak. Óvatosan kimászott az ablakon és rátapasztotta magát az ereszre. A magasság megijesztette, de elszántsága erősebb volt félelménél. Erőt vett magán és vonszolva húzta testét az ereszen. Párszor megállt, hogy megpihenjen, hiszen már idejét sem tudta, mikor evett utoljára, és lábacskái bele-bele remegtek a hadműveletbe. Mikor végre leért, tartott egy pár perces pihenőt, melegség és megkönnyebbültség futott végig testén. Szabadság! – gondolta, miközben hagyta, hogy a nap sugarai felmelegítsék kemény potrohát. Miután újra erőre kapott, játékosan, már-már vidáman menetelt és élvezte a fűszálak csiklandós érintését az alvázán. Két óra múlva elérte a zöld erdős részt, és bevetette magát a vadvilágba.
Ekkor hallottak utoljára Gregor felől.
Grete volt az első, aki hazatért otthonukba. Édes otthon, ha még annak lehet nevezni ezt az átjáróházat!- gondolta. Szobácskája felé vette az irányt, azonban Gregor szobája előtt megtorpant. Apja tervét ismerve, tudta, hogy már nem sokáig tudhatja biztonságban Gregort, így gondolta, vet rá még egy utolsó pillantást, illetve szól hozzá néhány kedves szót. Azonban amikor benyitott, libabőrös lett a nyitott ablak láttán. Egyszerre csak lejátszódott benne egy rémes sejtelem. Mi van, ha Gregor kiesett az ablakon? És ha meghalt? Ijedten futott oda az ablakhoz, azonban amikor kinézett, nem látott semmit a földön. Jó alaposan körülnézett, de a szobában sem látta a csúszómászó testet. Gregor elment! – hideg zuhanyként érte a felismerés. Testvére elhagyta őket…
Mire szülei hazajöttek, Grete már a konyhában ült. Amellett a nagy asztal mellett, ahol egykoron mind együtt ettek. Ő, a szülei és a testvére. Anyja aggódó tekintete megijesztette az apát, így mindent hátrahagyva, leültek ők is a nagy asztalhoz, hogy megtudják, mi a baja egy szem leányuknak.
Gréta könnyes szemmel számolt be nekik arról, Gregor ma végleg eltávozott tőluk. Az apából megkönnyebbült sóhaj tört fel, azonban a szomorúságot tapintani lehetett a levegőben. Édesanyja nem akart hinni lányának, miért is tenne ilyet Gregor. A leány elmondta szüleinek, hogy Gregor állapota az elmúlt időben egyre csak romlott, és ezt mindenki figyelmen kívül hagyta. Hiszen a tegnapi beszélgetést is végighallgatta, már amennyit értett belőle…közölte Grete. Nagy valószínűséggel maga határozott távozásáról, hogy megkönnyítse életünket.
Anyját megütötte a felismerés szele. Fia csak miattunk ment el. Leszegett fejjel, bűnbánóan nézett lányára, sajnálta, hogy eddig nem hitt neki. Szomorúság telepedett a családra.
Így ültek, most már csak hárman, várva a szobaurak megérkezését, hogy elmesélhessék a történteket…