Hogy Ő meg Én, ilyen már régóta nem létezik.
Szívemet azóta fájó gondolatok mérgezik!
A lelkemet adtam neki, mégis eladta,
átsegítettem a harcokon, mégis feladta.
Csak az Ő mosolyáért bármit megadnék!
Érte bárhol, bármikor, bármit feladnék!
Csak egy szoros ölelést szeretnék tőle,
hogy emlékezzek milyen finom, puha a bőre.
Emlékszem, ahogyan kimondta, láttam az egészet a szemeidben,
elképzeltem minden este, hogy a kezeim ott lesznek a kezeiben.
Ez a vágyam már soha nem fog teljesülni…
Mélyen remélem, aki vele van, az teljes mértékben megbecsüli!
Kegyetlenül szerettem, imádtam, tényleg…
de ideje lenne elengednem végleg.
Most mennem kell, mert lassan indul a busz,
remélem egy szép napon majd az eszembe jutsz!
(egy 12.C-s tanuló verse)