Nap vagyok, melynek már fénye nem ragyog.
Elloptad! Galád álom!
Szememet lehunynám, de rémálom
lebeg előttem.
Futnék én
elmém e csúf börtöne elől,
de nem megy…
Magához láncol ez
az abszurd derű!
Odum elhagyva groteszk álarc tapad rám,
És nevet!
Elmúlt…
Szemem fénye kihunyt,
mint lelkem, e szomorú nap.
Zátik Dóra, 12/A