Ülök a folyó partján, éppen azon gondolkodom, mi lett volna, ha más nevelésben részesülök. Talán nem lennének ilyen mély érzelmek bennem, talán nem éreznék ilyeneket, nem tudnék ennyi mindenen elmélkedni. Vajon áldás vagy átok?
Néha úgy érzem, a tudásom és az intelligenciám egy átok, és egy buta libának minden könnyebb, ami lehet, igaz is. Viszont aztán eszembe jut, ez mennyire jó is valójában, hogy mennyit hozzátehetek a világhoz egy kis erőfeszítéssel. A lustaság megakadályozása teszi már csak nehezebbé, de ahogy nő az ember, rájön újabb és újabb dolgokra, önmagával és a világgal kapcsolatban. Ülök a folyó partján, és azon gondolkozom, hogy levetem magam a magas szirtről, és eggyé válok a földdel, hogy ne legyen nehéz, hogy ne kelljen több ideig megbirkóznom a halál gondolatával és az öregedésével. De aztán eszembe jut, mennyire csodálatos a világ, és annyi ember nem látja ezt, és segíthetek nekik megtalálni a békét és a szépséget. Szüksége van a világnak rám talán, de ha nem is, akkor is szeretek benne lenni. Csodálni a mindenséget, énekelni a madarakkal együtt, jól érezni magamat egy piknikezős nap után, vagy egy átmulatott este után a nehéz reggelt megízlelni. Új dolgokba vetni magam, vagy dolgozni magamon, kreatívnak lenni, írni, zenélni, kirajzolni magamból a fájdalmakat, papírra vetni majd kiénekelni a boldogságot. A jelenre kell koncentrálnom és a terveimre, nem a múltra, sem arra, mit veszítünk vagy kit, hanem a célokra és azokra, akik megérdemlik a figyelmem. Az utazás, a tánc, a dalok, az éneklés, minden, ami művészet, és persze én meg a zene kapcsolata. A szüleim hatalmas szeretete, ami eláraszt. Ezért nem vetem le magam a szirtről, hanem csodálom a folyót és hallgatom a madarak érdekes játékát.
Idézhetnénk ide a végére egy kis Anthony de Mellot… Az élet olyan, mint egy üveg mámorító bor. Néhányan megelégednek azzal, hogy elolvassák a palackon lévő címkét. Mások meg is kóstolják, hogy mi van az üvegben.