Amikor a tájat nézem, az emlékeink újra élnek,
s mint egy patak a szemem újra könnybe árad.
Elmentem, mert féltem s halkan súgtam, hogy “én léptem”.
De még mindig úgy érzem, itt vagy velem,
csak nem fogod vénülő kezem.
Cigaretták jönnek egymás után,
ahogy a könnycseppek is folynak
a leírt soraim után.
Látom a partot, ahol ültünk
s csak sírok, mert eltűntünk.
Hajnali négykor mindig visszatérek arra padra,
ahol a kezem a tiédre tapadt.
Sose foglak feledni, ahogy te se engem már többet szeretni…
Sipos Balázs 12. C