Ülök a folyó partján, éppen azon gondolkodom, mi lett volna, ha más nevelésben részesülök. Talán nem lennének ilyen mély érzelmek bennem, talán nem éreznék ilyeneket, nem tudnék ennyi mindenen elmélkedni. Vajon áldás vagy átok? Néha úgy érzem, a tudásom és az intelligenciám egy átok, és egy buta libának minden könnyebb, ami lehet, igaz is. Viszont […]
Nap vagyok, melynek már fénye nem ragyog. Elloptad! Galád álom! Szememet lehunynám, de rémálom lebeg előttem. Futnék én elmém e csúf börtöne elől, de nem megy… Magához láncol ez az abszurd derű! Odum elhagyva groteszk álarc tapad rám, És nevet! Elmúlt… Szemem fénye kihunyt, mint lelkem, e szomorú nap. Zátik Dóra, 12/A
éjfél múlt, de én még mindig ébren csak ülök az ablakban, és nézem, kopasz akácfák ringatóznak szüntelen a fagyos szélben… talán ők tudják, hogy mit érzek (egy 10B-s diák verse)
