Nap vagyok, melynek már fénye nem ragyog. Elloptad! Galád álom! Szememet lehunynám, de rémálom lebeg előttem. Futnék én elmém e csúf börtöne elől, de nem megy… Magához láncol ez az abszurd derű! Odum elhagyva groteszk álarc tapad rám, És nevet! Elmúlt… Szemem fénye kihunyt, mint lelkem, e szomorú nap. Zátik Dóra, 12/A
emlékszem, mikor utoljára visszanéztem az állomáson rád még el sem hagytalak de máris hiányoztál Jónás Viktor Valentin (9B)
Csöndet kér az átkozott, a sejtelmek fia. Elrévedések mélyén, gondolatok szárnyán átkoz a világ hátán. S mit képzelsz te, lopott idő Miképpen belém vájtad karmaid, s lett távoli pokol lelkem, miként űzött vadjaid. Mint lángoló tűz égeted szívem rövid perceit. Hamuvá váltak már az idő rabjai, s esdekelnek az életre vágyók hangjai. Garai László, 9/B
